1947 óta kerül sor az Oscar-díj a legjobb idegennyelvű filmnek átadására, ezúttal az újonnan megjelent dél-koreai alkotás, a Sea Fog (koreaiul: 해무, azaz Haemoo) is esélyes lehet- legalábbis a távol-keleti ország megítélése szerint. Az idén augusztusban kiadott film főszereplője Park Yoo Chun, akinek a 2012-es televíziós sorozat, a Rooftop Prince óta igencsak beindult a szekér, és ha az ég is úgy akarja, egy Oscar-díj komolyan fellendíthetné az amúgy is felfelé ívelőben lévő karrierjét. 

No persze Yoo Chun Oscar-díjra való alkalmasságán vitatkozhatnánk, bár kétségtelen, hogy a Rooftop Prince-ben nem lehet rá panasz. Bár az is tény, hogy az említett fantasy-vígjáték sorozat mégsem egy Oscar-díj kategória, épp ezért egy következő bejegyzésben górcső alá vesszük a Sea Fog-ban nyújtott teljesítményét is. 

A film egyébként 1998-ban játszódik, egy veszélyes küldetésre induló halászhajó fedélzetén. A küldetés pedig nem más, mint eljuttatni egy csapat kínai-koreai menekültet Koreába. A rendező, Shim Sung Bo jó néhány veterán koreai színészt küldött a fedélzetre, remélhetőleg ezzel biztosítva a film színvonalas mivoltát. A rendező egyébként egy tajvani interjúban dicsérte Yoo Chun alakítását, akiről elmondása szerint először azt gondolta, hogy szerény, és visszafogott, ám a forgatás során igen ambiciózusnak, és a szakmája felé elkötelezettnek bizonyult. A film kedvéért a fiatal színész felszedett 11 kilót, és megtanult egy sajátos nyelvjárást, melyet a 2 hónapnyi tengeren töltött idő alatt tökélyre fejleszthetett. 

A Sea Fog Yoo Chun első egész estés filmje, és egyben az első komolyabb ágyjelenetét tartalmazó filmje is. A fiatal színész úgy nyilatkozott, hogy eleinte tartott tőle, de belátta, hogy ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a film teljesen kifejezze a karakterek élni akarását és egymásra utaltságát. 

Nem tudni egyelőre, hogy a filmet végül Oscarra jelölik-e, annyi biztos, hogy Dél-Korea büszkén küldi ki a megmérettetésre. Nos, kíváncsian várjuk, vajon jár-e Oscar Dél-Koreának. :)

Múlt vasárnap az Örs Vezér téren egy piros hajzuhatag ragadta meg a figyelmemet. Először jót mosolyogtam magamban, hiszen az extrém frizura éppen olyan fazonú volt, mint amilyet a japán képregényekben és animékben láthatunk, majd rájöttem, hogy tulajdonképpen azon a hétvégén van a 2014-es őszi MondoCon, ahol japán manga figurának beöltözni szinte kötelező. 

Életemben eddig kétszer voltam ezen a rendezvényen, és mind a kétszer úgy, mint újságíró. Nagyon érdekes világ ez, a japán kultúra kedvelőinek mindenképpen, de aki csak egy barátságos hangulatú jelmezbálra vágyik, annak sem utolsó program.  Mivel ez alkalommal jómagam nem vettem részt a programsorozaton, így inkább egykori látogatásaimról írt beszámoló cikkeimet osztom meg ebben a bejegyzésben. Bár ennek immáron két éve, a MondoCon hangulata jól visszaköszön a cikkekben, megmagyarázza, tulajdonképpen mi is ez, és néhány érdekes képet is találtok az akkori eseményekről. :)

Itt  és itt olvashatóak a cikkek.

Ezen kívül a további információk elérhetőek a MondoCon honlapján. 

(A képek a Kultúrprojekt Online Magazintól származnak.)

Nagyjából 16 éves voltam, amikor elkezdtem szűkösnek érezni aprócska szülővárosomat, Szentest. Kiskoromban óriásinak tűnt, végtelennek, egyszerre félelmetesnek és csodálatosnak. Aztán olyan 12-13 évesen rájöttem, hogy ez a "metropolisz" talán mégsem annyira világváros, de ettől függetlenül mégis izgalmas, és a lehetőségek kifogyhatatlan tárházával rendelkező hely maradt a számomra. Hatalmas dolog volt, hogy este 8-ig elmehettünk a barátaimmal a városközpontba, és minden egyes alkalommal lelkesen, és élményekkel telve pattantam a szüleim autójába, hogy az este végén hazavigyenek kertvárosi otthonunkba. Aztán újabb löketet adott a gimnázium, ami az első évben olyan nagynak, és misztikusnak tűnt, ám a második évre kifejezetten unalmassá és monotonná vált. 

Bizony, a gimiben felgyorsultak az események, és az izgalmas "metropolisz" egyszerre szűkösnek és nyomasztónak hatott. Így hát egyre jobban vártam, hogy többet lássak a világból, éppen ezért nyitottabb is lettem a dolog iránt. No persze hazudnék, ha azt mondanám, innentől kezdve világjáró lettem, mert szó sincs róla. Igen, időnként eljártunk a családdal nyaralni, és láttunk csodaszép dolgokat, ennek ellenére nem éreztem, hogy kicsiny országom fővárosánál messzebbre kéne menekülnöm, - oda viszont annál jobban vágytam- csupán az érdeklődési köröm kezdett szélesedni. Így esett, hogy egy délután a televíziót nem kapcsoltam tovább, mikor megláttam a Narutot. A Naruto egy azonos címet viselő japán képregényből, azaz mangából született szintén japán rajzfilm, azaz anime. Erről pontosan tudtam, hogy az, s mialatt tágra nyílt szemekkel vizslattam az egyik szereplő rózsaszín haját, eszembe sem jutott, hogy ez annyira talán mégsem újszerű, hiszen hatalmas rajongója voltam annak idején a Sailor Moonnak, vagy a Pokemonnak. A Grimm legszebb meséiről nem is beszélve, amiről huszonéves koromra kellett megtudnom, hogy anime. Akárcsak a mai napig kedvelt rajzfilmemről, Az utolsó egyszarvúról, ami bár amerikai-japán koprodukció, az animációs részéért mégis a japánokat illeti dicséret. 

No de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a Naruto nagyon tetszett. Sőt, annyira, hogy mikor az adott csatorna egy bizonyos résznél tovább nem adta le jó ideig, én türelmetlenségemben elkezdtem eredeti hanggal és angol felirattal tovább nézni. (Hála Istennek, mert az akkor még igen hiányosnak mondható angol szókincsemnek kifejezetten jót tett ez a dolog. )

Naruto pedig lavinát indított, jött utána egy egészen más típusú anime, és egy újabb és újabb, megint egy, és így tovább. Majd az animéket követték az animék élőszereplős verziói, melyek mind ázsiai sorozatok voltak, majd az önálló, ezektől független ázsiai sorozatok, végül a kultúra iránti érdeklődés, és a japán nyelvtanulás. Néztem tajvani, koreai, japán, kínai filmeket, sorozatokat, belehallgattam a zenéikbe, majd olvasgattam az ázsiai országokról. És rájöttem, milyen csodálatos világ ez. Olyan, amivel érdemes foglalkozni, és ami nem is olyan távoli, mint amilyennek elsőre gondolnánk. 

Manapság egyébként egyre többször hallunk ezekről, a K-pop és a doramák hihetetlen tempóban hódítják a világot, és persze az ázsiai országok technikai vívmányai nyilvánvalóan élvonalban mozognak. Még Magyarországon is volt több kísérlet is, hogy ázsiai sorozatokat sugározzanak, ezek több-kevesebb sikerrel szert is tettek kialakult nézőtáborra. Még ha eleinte úgy is érezzük, hogy Távol-Kelet világa messze van, és az európai kultúrához képest olyannyira más, ettől még lehetünk nyitottak rá. Magyarországon erre egyébként nagyon is sok lehetőséget találunk. 

Ahogy Steve Jobs mondta híres beszédében 2005-ben a Stanford Egyetem diplomaosztóján: "Ne légy a dogma fogja, ami más emberek gondolatain alapszik. Ne hagyd, hogy mások véleményeinek a zaja elnyomja a saját belső hangod. És a legfontosabb, legyen meg a bátorságod, hogy hallgatsz a saját szívedre, a saját megérzésedre. Ezek mindig tudják valahogy, hogy igazán mit is szeretnél. Minden más mellékes."
(A teljes beszéd elérhető itt. )

Amit pedig én szeretnék itt és most igazán, az egy blog Kelet-Ázsia világáról. No persze szeretnék én még sok mindent... de ez nem ide tartozik. Mert ide az tartozik, hogy milyen is a távoli kelet -  innen nézve... :)