"Minél többet tudsz, annál éhesebb leszel."
Csehországi előadások után érkezett Budapestre a dél-koreai Hwang Group, hogy egy egyedülálló hangvételű, szatirikus, ám mélyen elgondolkodtató esttel lepje meg a közönséget november 15-én - amelyre én magam is ellátogattam. Az előadás címe PIZZÁT AZ EMBEREKNEK volt, s egy egymáshoz szorosan kapcsolódó rövidfilmekből álló történetet mutatott be. A film összesen két szereplős, akik a rövid epizódokban két észak-koreai fiatalt jelenítik meg, akik arra tanítják honfitársaikat, hogyan kövessék hazájukban a dél-koreai trendeket. Bemutatják, hogyan kell pizzát sütni, karácsonyozni, K-popot hallgatni, vagy koreai drámákhoz illegálisan hozzájutni. Az epizódok során a két színész egyszerre elgondolkodtató, mégis kissé ironikus, és elnagyolt formában jeleníti meg az észak-koreai lakosokat, karakterükben felhalmoztak minden sztereotípiát, amit elképzelhetünk. Az előadás külön érdekessége volt, hogy az epizódok között a két színész - akik a rendezővel együtt jelen voltak a vetítés során - élőben felolvastak leveleket Észak-Koreából, olyanokat, amik családtagoktól íródtak onnan elszökött rokonaiknak, illetve néhányat, amely a rendezőknek és a színészeknek íródott azoktól, akikhez eljutott ez a film.
Mert hogy ez a film bizony nem dél-koreaiaknak, és nem is más országoknak készült, hanem célzottan Észak-Koreának.Kim Hwang rendező 500 dvd-t gyártott le ebből, melyeket 5 csempésszel vitetett át az északiakhoz. Csempészni azonban lehetetlen Dél-Koreából Észak-Koreába, ezért ehhez el kellett utazni Kína északi részére, ahonnan van némi átjárási lehetőség. Az öt csempész pedig fejenként száz lemezzel útnak indult, hogy a film eljuthasson a lakosokhoz. De hogy mi volt ezzel a rendező célja? Állítása szerint se nem paródiának szánta, se nem propagandának, de a kérdésre, miszerint pontosan miért csinálta nem adott a helyszínen kielégítő választ. Ez a kérdés tehát függőben maradt, azt viszont megtudtuk, hogy kifejezetten az északiakhoz intézte az alkotását, és hogy a csempészek nem pénzt, hanem dél-koreai ruhákat kértek a családjuk számára cserébe azért, hogy ők átviszik ezeket a dvd-ket.
Az is kiderült az este folyamán, hogy többnyire pozitív visszajelzéseket kaptak északról. A csempészek ugyanis néhány levelet visszahoztak azoktól, akik látták a filmet, és reagálni szerettek volna, s ezek a levelek arról tanúskodtak, hogy sokakban nem hogy nem sértettséget, hanem inkább lelkesedést váltott ki a film. Volt, aki képet küldött arról, hogy megcsinálta a pizzát a recept alapján, volt, aki pedig arról vallott, mennyire szeretne egy dél-koreai barátot. Mert ha lenne neki, ő bizony nem bánna vele úgy, minta kutyával - mert véleménye szerint a filmen szereplő hölgy így bánt fiú társával, ami persze Észak-Koreában elképzelhetetlen. Egy ilyen tutyi-mutyi fiúnak esélye sem lenne ott a lányoknál, az észak-koreai fiúk sokkal férfiasabbak.
Érdekes volt hallgatni és olvasni ezeket a leveleket. Ezúttal nem újságcikkekből, vagy a híradóból szembesülhettünk vele, hogy milyen nyomorban él egy ilyen komoly diktatúra lakossága, hanem magától a lakosoktól hallhattuk. Fájdalmas, amikor egy apa azt írja elmenekült fiának, hogy nincs mit enniük, az anyja már csak 36 kiló, a húga pedig 32, ő maga 45, s félnek, ez csak rosszabb lesz. Vagy mikor egy férfi arról elmélkedik, hogy mennyivel jobb élete van ott a kutyáknak, akik az éhezés elől át tudnak szökni Kínába a befagyott tavon keresztül, mert nekik nem kell vízum. "Arra jöttem rá, hogy bár a kutya beszélni nem tud, de azért gondolkodik. Úgy érzem, egy kutya élete többet ér, mint az enyém." - hangzott el a következtetés.
Elgondolkodtató és tanulságos előadás volt, melyhez sokat adott az utána következő beszélgetés, ahol kérdéseket lehetett feltenni a rendezőnek, és a színészeknek, Park Hee-jungnak és Yuk Sang-yeopnak. A beszélgetés után pedig mindenki elfogyaszthatott néhány szelet pizzát és üdítőt :)
A rendezvény előtt egyébként a szervező Koreai Kulturális Központ egy interjút is készített Kim Hwanggal, íme:
Mit illik tudnunk a Hwang Csoportról?
Kim Hwang: Jelenleg négyen vagyunk, a két színész, a feleségem, aki az asszisztensem is és jómagam. Természetesen, amikor 2010-ben forgatni kezdtük a filmet, mintegy negyvenfős stábbal dolgoztunk.
Értsük ezt úgy, hogy az előadás alapja a film?
KH: Igen is, meg nem is. A filmmel eredetileg más célom volt, amint az majd ki is derül. Az előadás azonban tényleg a filmre épül, így lesz teljes a mondanivaló.
.
Kérem, mondjon pár szót arról, mi inspirálta ezt az alkotást? Mi volt az alapötlet, a szikra?
KH (arcán alig észrevehető, futó mosollyal) Az alapötlet nálam fogant meg. Művészképzésben részesültem, pontosabban termék tervezőnek készültem, és voltam olyan szerencsés, hogy Londonban folytathattam tanulmányokat. Egészen addig nem túl sokat törődtem a szülőföldem politikai és társadalmi ügyeivel: Tudod, amikor valahol egy adott környezetbe beleszületsz, és ott élsz, minden olyan nyilvánvaló. Ám akkor, amikor távol találod magad mindettől, és egy bizonyos távolságból nézel vissza, kezdenek hiányozni dolgok abból, amit magad mögött hagytál és ezért egy napon kíváncsi leszel. Megül valami a fejedben és egyszerűen nem hagy nyugton.
Honvágyat érzett Angliában?
KH: Valami egészen más történt. Nagyon sok észak-koreai menekülttel találkoztam akkoriban ott Londonban. Művészekkel, egyszerű emberekkel, tudós professzorokkal és egy kérdés ütött meg egyre gyakrabban: mi történik hát otthon? A Koreai-félszigeten északon? És a hazámban? S aztán jött a következő kérdés, mit tehetnék én ezért? Tudnék valahogy segíteni? És…, mint művésznek, rendelkezésemre állnak-e eszközök, hogy tegyek valamit?!
Nos, ez a válasz a kérdésre, hogy mért vágtam bele ebbe. Igen, elkészítettük a filmet, s aztán DVD másolatokon átcsempésztük Észak-Koreába.
Ma a politikai helyzet sokkal rosszabb, de ilyesmit már akkor is csak az erre szakosodott csempészek voltak képesek végrehajtani. A törvény mindenfajta ki-behozatalt megtilt a két Korea között és ez igaz a széttépett családok leveleinek eljuttatására is. Mi nem állhatunk szóba egymással. Sem gondolatokat, sem érzéseket nem cserélhetünk…
Személyesen vettem részt ebben az akcióban. Mivel a Dél- és Észak-Korea közti határt nem léphetjük át, csempész összekötőmmel Kínában találkoztam, aki aztán kínai határon át juttatta el a filmet Észak-Koreába, s ott megtörtént a terítése.
Kapott visszajelzést a fogadtatásról?
KH: Igen. Mind én, mind pedig a filmben szereplő két színész nagyon sok levelet kaptunk. Majd meglátja az előadást.. (ismét egy villanásnyi mosoly)
Megkérdezhetem, mi volt a reakció Dél-Koreában? Máshonnan megközelítve: Ön szerint Dél-Koreában szeretnék, ha a két Korea egyesülne?
KW: Ez egy nagyon összetett és nehéz kérdés. Minden a politikai nézetektől függ, azért a válasz erre a kérdésre (kis szünetet tart)
…az IGEN és a NEM.
De a művem nem a politikáról szól. Érzelmeink, mint a szeretet, vagy a harag az egész világon mindenki számára ugyanaz az érzés, éppúgy, mint a mosoly, vagy a könnyek. Ezek globálisak. Pont úgy, mint a pizza….
Meglehet, hogy a pizza, amihez Phenjanban jutnak hozzá, nagyon más ízű, mint amit Olaszországban esznek. De amíg eszed, te is a globális részének érzed magad, úgy érzed, közéjük tartozol. „És minél többet tudsz, annál éhesebb leszel.”
Az interjú eredetiben elérhető itt.
A film első epizódja, avagy hogyan kell pizzát készíteni :) :
